05/10/2026
Pénteken ünnepeltük a Sapientia EMTE első tanévnyitójának 25. évfordulóját, mely ünnepség keretében székelykapu-avatásra is sor került a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ennek margójára hadd osszak meg néhány gondolatot az elhangzott beszédemből.
Az intézmények által egyáltalán elérhető tartóssághoz, halhatatlansághoz képest huszonöt esztendő relatíve csekély idő. De az bizonyos, hogy ebben a huszonöt esztendőben a Sapientia kétségtelen és minőségi névjegyet tett le a romániai magyar, az általában vett romániai és közép-európai felsőoktatás asztalára. És ha ezt esetleg bárki kétségbe vonná, a „Brian élete” című felejthetetlen filmalkotás egyik vélhetően sokunk által ismert, zseniális jelenetét szeretném felidézni. Azt, melyben a római fennhatóság alatt álló zsidó vezetők felteszik maguknak azt a bizonyos kérdést: „jó-jó, de mit is adtak nekünk a rómaiak?” A kötelező válasz ott lóg a levegőben, jelesül, hogy „hát semmit”. Csakhogy ott van velük „Gigicontra”, aki hol a közigazgatásra, hol a csatornahálózatra, hol az utakra, hol az öntözőrendszerre irányítja rá a figyelmet. A konklúzióra mindannyian jól emlékszünk: „jó, hát igen, hát mindezeket adták – de akkor is, mit adtak nekünk a rómaiak?”
Szóval mit is adott nekünk a Sapientia? Hát felsőoktatási továbbtanulási lehetőséget, a ma Romániában magyar nyelven tanuló fiatalok egynegyede számára; egy Erdély egészére kiterjedő, hálózatos egyetemet, 4 karral, 36 alapképzési- és 15 mesterszintű szakkal, valamint egy doktori iskolával; egy, a rangsorokban Románia mintegy 100 jegyzett egyeteme közül huszonöt év működés után a 20. hely körül álló egyetemet, olyan szakterületekkel, melyek esetében egyenesen az ország tudományos élvonalába tartozik. Na jó-jó, de még mit adott? Hát mondjuk eddigi működése alatt 7944 felsőfokú alapképzéssel és 1150 mesterképzéssel rendelkező okleveles magyar értelmiségit, szakembert. Viszonyítsuk csak ezeket a számokat az erdélyi magyarság egymilliós összlétszámához. De az egyetem révén döntő lendületet, lökést kapott az önálló magyar felsőoktatás a Székelyföldön: Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, de akár itt, Székelyvásárhelyen is.🙂 És álljunk meg egy pillanatra e gondolatnál. Hisz itt nem csupán arról van szó, hogy erős felsőoktatási képzési kínálat jött létre az említett térségben. Hanem arról is, hogy ez a kínálat olyan tehetséges erdélyi magyar fiatalok számára lett hozzáférhető, akik többségükben, társadalmi, szociális, gazdasági okok miatt amúgy sehol máshol nem járnának egyetemre, ráadásul egy olyan romániai statisztikai kontextusban, mely szerint a magyar diplomások aránya jócskán elmarad a többségi nemzet ugyanezen adatsorától. Nos, hát a Székelyföld viszonylatában ezt adta a Sapientia. Persze, oké, de még mit adott? Hát magyar nyelvű képzési kínálatot hozott létre olyan, eladdig hiányterületeken, mint a műszaki és mérnöki, az agrár-, erdő-, kertész- és környezetmérnöki, a tájépítész, a biotechnológia és génsebészet képzések – és a sor még tetszőlegesen folytatható. Egyszóval: igen sok közösségi és felsőoktatási feladatnak tett eleget. Na jó, ezt is adta, de mégis mit adott nekünk a Sapientia? Hát adott egy erős, az egyetem falain túl városra, régióra, közösségre ható „Sapis” akadémiai közösséget. Közel két és félezer egyetemi hallgatót, illetve mintegy 230 főállású oktatót, és nagyjából ugyanennyi kollégát, munkatársat, barátot, akik számára az egyetem megtartó erőt, szülőföldi értelmes egzisztenciát jelent, s akik a maguk során a Sapientia egyetemből is mércét, a szülőfölddel kapcsolatos világnézeti mintát, a közösség számára referenciaértékű intézményt formáltak.
Mindezért a 25 esztendőért tehát elsősorban köszönet nektek: oktatónak, diáknak, munkatársnak, „Sapis” közösségnek. Nélkületek, munkátok nélkül ebből a negyedszázadból semmi sem lett volna.
